Pénz, elismerés, biztonság? Miért is dolgozunk?

Bármennyire hihetetlen, de az énkiterjesztésre ugyanolyan szüksége van az embernek, mint az evésre vagy az ivásra. Mint láttuk, nem csak a munkában növelheti az ember az énjét, ugyanerre alkalmas a barátokkal való beszélgetés, a szex, a tanulás, a vallás stb. De a munka mégiscsak a legkitűnőbb terep a rendszeres, kisebb nagyobb énkiterjesztésre. Elsősorban azért, mert a kereslet-kínálat elv alapján a nagy többség olyan helyen dolgozik, ahol a képességei pont optimálisan illeszkednek a munka által teremtett feladatokhoz: a cipész cipőt készít, az építész házakat tervez. Ezáltal a probléma utánpótlása megmarad, ami állandó énszűkületekhez és - kiterjesztésekhez vezet. Ennek eredményeképp az ember tudása egyre gyarapodik, amíg mindent meg nem tanul az adott szakmában, és már nincs lehetősége továbbfejlődni, mert minden rutinból megy. Márpedig a rutinból végzett munka nem módosítja az én méretét sem pozitív, sem negatív irányba. Ezt az állapotot nevezzük kiégésnek. Ilyenkor – már ha mer az ember – váltani kell és belevetni magát egy olyan területbe, ahol bizony eleinte több lesz az énszűkület, sőt még az sem biztos, hogy egy idő után a szűkülés/kiterjesztés arány pozitívba fordul. Ahhoz, hogy a fentiek igazságtartalmát beláthassuk, képzeljünk el egy nyugdíjast, akinek nincs semmilyen hobbija. Pénze van elég, de nincs mire elköltenie. Gyakorlatilag csak vegetál: eszik, iszik, alszik stb. A tévé és az újság ugyan hozzájuttatja valamennyi minimális énkiterjesztéshez semmitmondó hírek által, de ez nem hasonlítható ahhoz, amikor – az ő szintjén – komoly feladatok mozgatták meg az énjét. Az ilyen nyugdíjas vissza fog vágyni a régi munkahelyére, még ha időnként fárasztó is volt számára. Ha nem dolgoznánk, ilyen nyugdíjasok lennénk. És ez az állapot inkább büntetésként fogható fel, mint óhajtott állapotnak.